A jég hátán - a Korcsolyázó Egylet első 30 éve

Ennek az egészséges és népszerű sportnak  - a korcsolyázásnak - a hazai elterjesztése nem ment éppen zökkenők nélkül a monarchia második fővárosában. Tanúja ennek a polgári családba született Kresz Géza, az Önkéntes Mentőegyesület későbbi megalapítója, aki az 1860-s évek közepén hiába igyekezett kedvteléséhez követőket találni. Napilapokban adott fel hirdetéseket, hogy egyleti tagokat toborozzon a császárvárosban már kedvelt szórakozáshoz, de senki nem jelentkezett. Így a fiatal orvostanhallgató nyakába vette a várost, hogy személyesen győzze meg a reménybeli csatlakozókat. Zsebében ott lapult a Bécsből frissen importált korcsolya egyleti alapszabályzat, melyet maga ültetett át  hazai viszonyokra. Végül 1869. december 2-án, a hajdani Steingasser kávéházban 15 "előítélet nélküli" taggal megalakult a Pesti Korcsolyázó Egylet. A valódi nehézségek azonban csak ezután következtek.

Kresz Géza

 

 

 

Először is gondoskodni kellett egy állandó pályáról. A belvárosból társaskocsival könnyen elérhető városligeti tó jó választásnak ígérkezett, azonban azt azidő szerint a szegényebb rétegek gyerekei használták póriasabb mulatságokra, távol tartva ezzel az arisztokrácia leánygyermekeit. Kreszék a kiváló politikai kapcsolatokkal bíró Thaisz Elek pesti főkapitány segítségét kérték, aki a polgármesternél kieszközölte, hogy a frissen alakult egyesület a tóból egy részt lekeríthessen a tagok számára. Miután az osztálykülönbségeket ilyen kevéssé demokratikus módon elfedték, még meg kellett győzni a lányos szülőket a téli sportok haszna felől. Az 1860-s években ugyanis a korcsolyázást a felsőbb körök a hölgyek számára illetlen foglalatosságnak tartották, az orvosok pedig kifejezetten ellenjavalltnak gondolták. Nem kisebb név, mint a liberális beállítottságú báró Eötvös József sietett az ifjak segítségére, aki az ellenérveket badarságnak minősítve engedélyt adott lányainak a friss levegőn végzett, egészséges testgyakorlás elsajátítására.

A korcsolyapálya, háttérben az első melegedő

A húzódozó arisztokráciának a végső lökést Rudolf trónörökös látogatása adta az 1872-s szezonnyitón.  Ezután az arisztokrácia tódulni kezdett az addig télen kihasználatlan Városligetbe. A népszerűsítésben Kresz mellett - aki még korcsolyakiállítást is szervezett a Kristóf téren - a magas rangú feleségek jártak elöl. Rendszeresen szerveztek bécsi-virslis és teás uzsonnákat a jégen, Andrássy Manóné pedig egy kintornát adott kölcsönbe az Egyletnek, melyet maguk a fiatal urak tekertek felváltva. A körülmények még meglehetősen spártaiak voltak: az ifjú hölgyeket kísérő szülők  pokrócba bugyolálva, lábuknál agyagedénybe rejtett faszénparázs mellett dacoltak a fagyhalállal. Az első melegedő helyiséget a tó Állatkert felőli oldalán maguk Kreszék húzták fel, ez egy egyszerű deszkabódé volt, melyet közösen használtak a nyári idény halászati jogát birtokló bérlővel.  Hamarosan azonban a bódé leégett, de az általa nyújtott szerény komfort már amúgy sem  elégítette volna ki a magasabb körökből érkező vendégeket. Ezért állandó, szép kivitelű pavilonépület felhúzásában gondolkodtak. A tervpályázatot nem kisebb név, mint Lechner Ödön nyerte, aki gyönyörű, keleties hangulatú csarnokot álmodott a tó Stefánia felőli oldalára. Az egyemeletes épület mindkét oldalához nyitott folyosóval egy-egy kisebb, nyolcszögletű pavilon csatlakozott. Az egyikben büfé, a másikban melegedőhelyiség kapott helyet. Az épület tó felől nyitott, fából készült tetőrészén helyezték el a zenekart. A földszinten volt a korcsolya-csatoló, felette pedig a nagyterem, ahol a garde-dame-ok ( a fiatal leányok jó hírére és erkölcsire vigyázó idősebb nőrokon) élvezhették a pazar kilátást.

A Lechner-féle csarnok

1879-re a respektusban és anyagiakban is megerősödött Egyesület már állandó világítás kiépítésére is tudott költeni, azonban a társasági élet kedvelt színterének számító ligeti jégpálya mindennél erősebben függött az időjárás szeszélyétől. Ha a tél enyhe volt, a tó csak január közepén, végén fagyott be, fájdalmasan rövidre szabva ezzel a korcsolya-szezont. Ezért folyamodvánnyal éltek a törvényhatósághoz, hogy egy kisebb, mesterséges jégpályát alakíthassanak ki a Stefánián, feljebb, a mai Olof Palme házzal szemközt. Így történt, hogy a Ligetben két jégpálya is volt az 1880-s években, egy a tavon, az enyhe telekre pedig egy locsolt, kisegítő pálya a fenti helyszínen. Az ott felhúzott pavilon Hofhauser Antal tervei szerint készült 1887-ben, és 1902-ig szolgálta a pesti lakosokat.

A Hofhauser-féle csarnok, a Stefánián

A 19. század vége felé a pesti korcsolyaéletnek nem a sport, hanem a társasági életben betöltött szerepe volt az elsődleges. Tulajdonképpen a báli szezon alig két hónapját sikerült így optimális esetben négy-öt hónapra nyújtani, ami a férjkeresés fázisában lévő fiatal arisztokrata lányok esélyeit is megduplázta. Valószínűleg ennek a vendégkörnek az igényei indokolták a tóparti pavilon 1893-s lebontását, és egy állandó, impozáns korcsolya-csarnok felépítését. Ennek terveit  a Közmunkatanács fiatal mérnöke, Francsek Imre alkotta, és még ugyanazon év decemberében fel is avatták az új, neobarokk jégcsarnokot A 115 méter hosszú épület tó felőli oldalán helyezték el a korcsolyázók számára épített helyiségeket, a Stefánia felőli oldalon pedig az irodák kaptak helyet. Az épület előtt fakockákkal burkolt elegáns sétányt alakítottak ki, az alagsorban volt a korcsolya-csatoló a ruhatár és az öltözők. A pályát 12 ívlámpa világította meg, az egész beruházás 110 ezer forintba került, melyet teljes egészében az Egylet állt.

A Francsek csarnok

Elegáns hölgyek a pályán

1897-ben az Egylet megszerezte a kizárólagos korcsolyázási jogot a tavon, a Főváros azonban kikötötte, hogy "köteles egy részt a  kevésbé vagyonos néposztály által szükségelt korcsolyapálya céljára felhasználni." Talán nem is gondolták a városatyák, hogy mekkora lökést adtak ezzel - ha máshol még nem is, a jégpályán - a lassan induló demokratizálódási folyamatnak, a Vasárnapi Újság mindenesetre lelkes kommentárban üdvözölte a döntést: „Talán ez az egyedüli hely a fővárosban, hol a demokráciát leginkább megvalósulva látjuk. Nem kérdezik itt egymás címét, vegyest képeznek kört a legkülönbözőbb osztályok, és udvarias engedékenységgel nyit tért egyik a másiknak."

Dolgozik a jéggyalu

Tömeg egy téli napon

A huszadik század elejére a pálya mindenki számára nyitva állt, így lassan a jégsport fejlődése is megindulhatott. Ez természetesen állandó, biztonságos, jó minőségű jeget követelt, és ezáltal újabb beruházásokat indukált. A Pesti Korcsolyázó Egylet számos kiváló sportembert nevelt Magyarországnak, az első világbajnok, Kronberger Lili (1908) is a Városligeti pályán koptatta a jeget.

Hokimeccs a pályán