A jég hátán - a Korcsolyázó Egylet első 30 éve

Ennek az egészséges és népszerű sportnak  - a korcsolyázásnak - a hazai elterjesztése nem ment éppen zökkenők nélkül a monarchia második fővárosában. Tanúja ennek a polgári családba született Kresz Géza, az Önkéntes Mentőegyesület későbbi megalapítója, aki az 1860-s évek közepén hiába igyekezett kedvteléséhez követőket találni. Napilapokban adott fel hirdetéseket, hogy egyleti tagokat toborozzon a császárvárosban már kedvelt szórakozáshoz, de senki nem jelentkezett. Így a fiatal orvostanhallgató nyakába vette a várost, hogy személyesen győzze meg a reménybeli csatlakozókat. Zsebében ott lapult a Bécsből frissen importált korcsolya egyleti alapszabályzat, melyet maga ültetett át  hazai viszonyokra. Végül 1869. december 2-án, a hajdani Steingasser kávéházban 15 "előítélet nélküli" taggal megalakult a Pesti Korcsolyázó Egylet. A valódi nehézségek azonban csak ezután következtek.

Kresz Géza

 

 

 

Először is gondoskodni kellett egy állandó pályáról. A belvárosból társaskocsival könnyen elérhető városligeti tó jó választásnak ígérkezett, azonban azt azidő szerint a szegényebb rétegek gyerekei használták póriasabb mulatságokra, távol tartva ezzel az arisztokrácia leánygyermekeit. Kreszék a kiváló politikai kapcsolatokkal bíró Thaisz Elek pesti főkapitány segítségét kérték, aki a polgármesternél kieszközölte, hogy a frissen alakult egyesület a tóból egy részt lekeríthessen a tagok számára. Miután az osztálykülönbségeket ilyen kevéssé demokratikus módon elfedték, még meg kellett győzni a lányos szülőket a téli sportok haszna felől. Az 1860-s években ugyanis a korcsolyázást a felsőbb körök a hölgyek számára illetlen foglalatosságnak tartották, az orvosok pedig kifejezetten ellenjavalltnak gondolták. Nem kisebb név, mint a liberális beállítottságú báró Eötvös József sietett az ifjak segítségére, aki az ellenérveket badarságnak minősítve engedélyt adott lányainak a friss levegőn végzett, egészséges testgyakorlás elsajátítására.

A korcsolyapálya, háttérben az első melegedő

A húzódozó arisztokráciának a végső lökést Rudolf trónörökös látogatása adta az 1872-s szezonnyitón.  Ezután az arisztokrácia tódulni kezdett az addig télen kihasználatlan Városligetbe. A népszerűsítésben Kresz mellett - aki még korcsolyakiállítást is szervezett a Kristóf téren - a magas rangú feleségek jártak elöl. Rendszeresen szerveztek bécsi-virslis és teás uzsonnákat a jégen, Andrássy Manóné pedig egy kintornát adott kölcsönbe az Egyletnek, melyet maguk a fiatal urak tekertek felváltva. A körülmények még meglehetősen spártaiak voltak: az ifjú hölgyeket kísérő szülők  pokrócba bugyolálva, lábuknál agyagedénybe rejtett faszénparázs mellett dacoltak a fagyhalállal. Az első melegedő helyiséget a tó Állatkert felőli oldalán maguk Kreszék húzták fel, ez egy egyszerű deszkabódé volt, melyet közösen használtak a nyári idény halászati jogát birtokló bérlővel.  Hamarosan azonban a bódé leégett, de az általa nyújtott szerény komfort már amúgy sem  elégítette volna ki a magasabb körökből érkező vendégeket. Ezért állandó, szép kivitelű pavilonépület felhúzásában gondolkodtak. A tervpályázatot nem kisebb név, mint Lechner Ödön nyerte, aki gyönyörű, keleties hangulatú csarnokot álmodott a tó Stefánia felőli oldalára. Az egyemeletes épület mindkét oldalához nyitott folyosóval egy-egy kisebb, nyolcszögletű pavilon csatlakozott. Az egyikben büfé, a másikban melegedőhelyiség kapott helyet. Az épület tó felől nyitott, fából készült tetőrészén helyezték el a zenekart. A földszinten volt a korcsolya-csatoló, felette pedig a nagyterem, ahol a garde-dame-ok ( a fiatal leányok jó hírére és erkölcsire vigyázó idősebb nőrokon) élvezhették a pazar kilátást.

A Lechner-féle csarnok

1879-re a respektusban és anyagiakban is megerősödött Egyesület már állandó világítás kiépítésére is tudott költeni, azonban a társasági élet kedvelt színterének számító ligeti jégpálya mindennél erősebben függött az időjárás szeszélyétől. Ha a tél enyhe volt, a tó csak január közepén, végén fagyott be, fájdalmasan rövidre szabva ezzel a korcsolya-szezont. Ezért folyamodvánnyal éltek a törvényhatósághoz, hogy egy kisebb, mesterséges jégpályát alakíthassanak ki a Stefánián, feljebb, a mai Olof Palme házzal szemközt. Így történt, hogy a Ligetben két jégpálya is volt az 1880-s években, egy a tavon, az enyhe telekre pedig egy locsolt, kisegítő pálya a fenti helyszínen. Az ott felhúzott pavilon Hofhauser Antal tervei szerint készült 1887-ben, és 1902-ig szolgálta a pesti lakosokat.

A Hofhauser-féle csarnok, a Stefánián

A 19. század vége felé a pesti korcsolyaéletnek nem a sport, hanem a társasági életben betöltött szerepe volt az elsődleges. Tulajdonképpen a báli szezon alig két hónapját sikerült így optimális esetben négy-öt hónapra nyújtani, ami a férjkeresés fázisában lévő fiatal arisztokrata lányok esélyeit is megduplázta. Valószínűleg ennek a vendégkörnek az igényei indokolták a tóparti pavilon 1893-s lebontását, és egy állandó, impozáns korcsolya-csarnok felépítését. Ennek terveit  a Közmunkatanács fiatal mérnöke, Francsek Imre alkotta, és még ugyanazon év decemberében fel is avatták az új, neobarokk jégcsarnokot A 115 méter hosszú épület tó felőli oldalán helyezték el a korcsolyázók számára épített helyiségeket, a Stefánia felőli oldalon pedig az irodák kaptak helyet. Az épület előtt fakockákkal burkolt elegáns sétányt alakítottak ki, az alagsorban volt a korcsolya-csatoló a ruhatár és az öltözők. A pályát 12 ívlámpa világította meg, az egész beruházás 110 ezer forintba került, melyet teljes egészében az Egylet állt.

A Francsek csarnok

Elegáns hölgyek a pályán

1897-ben az Egylet megszerezte a kizárólagos korcsolyázási jogot a tavon, a Főváros azonban kikötötte, hogy "köteles egy részt a  kevésbé vagyonos néposztály által szükségelt korcsolyapálya céljára felhasználni." Talán nem is gondolták a városatyák, hogy mekkora lökést adtak ezzel - ha máshol még nem is, a jégpályán - a lassan induló demokratizálódási folyamatnak, a Vasárnapi Újság mindenesetre lelkes kommentárban üdvözölte a döntést: „Talán ez az egyedüli hely a fővárosban, hol a demokráciát leginkább megvalósulva látjuk. Nem kérdezik itt egymás címét, vegyest képeznek kört a legkülönbözőbb osztályok, és udvarias engedékenységgel nyit tért egyik a másiknak."

Dolgozik a jéggyalu

Tömeg egy téli napon

A huszadik század elejére a pálya mindenki számára nyitva állt, így lassan a jégsport fejlődése is megindulhatott. Ez természetesen állandó, biztonságos, jó minőségű jeget követelt, és ezáltal újabb beruházásokat indukált. A Pesti Korcsolyázó Egylet számos kiváló sportembert nevelt Magyarországnak, az első világbajnok, Kronberger Lili (1908) is a Városligeti pályán koptatta a jeget.

Hokimeccs a pályán

Sztálin és a 23-s villamos

Forrás: villamosok.hu

Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden
a gyapjú- s fonaléhes kombinát.
A villamosság bontja rügyeit,
s többé Mohács sosem lesz pusztaság.

A napilapokat és az MDP jegyzőkönyveket tanulmányozva az bátran kijelenthető, hogy az 1949-s év második fele Sztálin – „a béke őre, a népek atyja”… - születésnapja méltó ünneplésének lázában telt.  Itt mindjárt érdemes egy rövid megjegyzést tenni: Sztálin ugyanis 1878. december 21-én született, az 1879-s dátum csak később, hatalomra jutásakor került a hivatalos életrajzokba.  Az MDP titkársága számos ülésen foglalkozott a „hálatelt ünnep” előkészületeivel, végül az 1949. december 20-i Fővárosi Törvényhatósági Bizottság ünnepi ülésén határoztak a generalissimus szobrának felállításáról.

Azt fontos elöljáróban megjegyeznünk, hogy a Szovjetunió vezérének szobrot állítani nem volt éppen veszélytelen vállalkozás a keleti blokk országaiban. Sem a megrendelők, sem az alkotók nem lehettek biztosak abban, hogy a kivitelezés Moszkvában is osztatlan lelkesedést vált ki. A prágai Sztálin szobor tervezője például a folyamatos vegzatúra miatt az átadás előtt öngyilkos lett. Éppen ezért gyakori volt, hogy a kommunista pártvezetők biztos, ami biztos alapon egy szovjet szobrász művét másoltatták le – ilyen volt a szegedi Lenin-Sztálin emlékmű -,  most azonban a kivételes alkalomra tekintettel, eredeti műalkotásban gondolkodtak. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy az előkészítés hónapjai szőrszálhasogató huzavonákkal és véget nem érő ideológiai vitákkal teltek. A párt vezetői semmit nem bíztak a véletlenre: a meghívásos tervpályázatot még az ideális helyszín kijelölése előtt kiírták. Ezen az első körben 24 felkért művész vett részt (25-t hívtak meg, de Pátzay betegsége miatt nem prezentált pályaművet.) A kiírásban a szobor méretét – talapzat nélkül -  5-6 méterben, anyagát bronzban vagy márványban határozták meg. Hogy milyen meglepő művek születtek, arról hála Pótó János kutatásainak ma már alapos tudással rendelkezünk.

Kicsi, zömök Sztálin, Vedres Márk terve. Forrás:szoborlap.hu

Kedélyes Sztálin - Megyeri Barna terve. Forrás:szoborlap.hu

  A szoborbizottság, melyben a párt, a Népművelési Minisztérium, Budapest város és a tömegszervezetek képviselői mellett a felkért üzemek dolgozói is helyet kaptak, némileg ingerülten állapította meg, hogy „a harminc pályamű között van olyan, amelynek ha a fejét letakarjuk, akkor Petőfit ábrázolja. Vannak eltorzított alakok, olyanok, amelyeknek készítői ellen mindjárt vizsgálatot kellene indítani.” 

Petőfi Sztálin - Medgyessy Ferenc terve. Forrás: szoborlap.hu

Értékelhetőnek csak Borsos Miklós, Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Mikus Sándor alkotását tartották, őket tehát egy újabb körben versenyeztették meg.

Deák Sztálin - Vass Viktor terve. Forrás:szoborlap.hu

Közben heves viták zajlottak a helyszín körül. Szóba került a Hősök tere, a mai Köztársaság tér, az Erzsébet tér és a Kossuth tér Alkotmány utcával szemközti része is. Utóbbival az volt a probléma, hogy az itt felállított szobor szükségképpen hátat fordított volna vagy az Alkotmány utcai pártközpontnak vagy a Parlamentnek, ezt tehát ejtették. A Köztársaság tér elhanyagoltságával, az Erzsébet tér épp ellenkezőleg, mondén hangulatával és polgári környezetével vívta ki a pártvezetők ellenszenvét. A Hősök tere már jobb döntésnek tűnt, de itt a Millenniumi Emlékmű monumentalitása elnyomta volna Sztálin alakját, ez pedig szóba sem jöhetett. Igaz, voltak arra vonatkozó elképzelések is, hogy az emlékművet egyszerűen el kéne bontani, vagy legalább is hátrébb tolni a Hermina útig, de ezt úgy tűnik a hatalom nem merte meglépni. A Népművelési Minisztérium végül 1951 tavaszára megszülte a végleges ötletet: a szobor felállítására  a Városliget szélén a  Gorkij fasor (ma Városligeti fasor) tengelyében a Dózsa György utat javasolták, a talapzatot pedig főtribünné kívánták alakítani. Közben a Honvédelmi Minisztérium is benyújtotta igényét: egy katonai díszszemlék megtartására alkalmas térré kívánták formálni a Dózsa György utat, ezért azt teljes városligeti szakaszán 75 méter mélységben kiszélesítették  Az útban lévő épületek elbontásáról egy ülésben döntöttek: áldozatul esett a Városligeti Színkör, a villamos végállomás, Csengery Antal szobra (igaz ez csak átkerült az Almássy térre) és a Regnum Marianum templom. Utóbbira sok szót nem vesztegettek, az MDP titkárság 1951. június 4-i ülésének jegyzőkönyve szerint „felkérték Kossa elvtársat, hogy közölje a városligeti templom egyházi vezetőjével, hogy lebontják a templomot”.  

A Regnum Marianum templom Csengery Antal szobrával, fortepan.hu

 

A Városligeti Színkör épülete

 A győztes Mikus Sándor 8 méteres bronz monstrumának anyagát minden bizonnyal a háború után eltávolított köztéri alkotások szolgáltatták: bizonyosat nem tudni, de valószínűleg „Sztálinba” olvasztották többek között Tisza István, Darányi Ignác (a Mezőgazdasági Múzeumnál állt) és gróf Andrássy Gyula szobrát. 

A szobor leleplezése, 1951. december 16-án, fortepan.hu

Tömegdemonstrációk helyszíne

Az iratokból kiderül, hogy a háborús jóvátételt és újjáépítést nyögő országban egy dolog nem számított a szobor projektnél: a pénz. Irdatlan összegeket költöttek az anyagra, a kivitelezésre, a tereprendezésre, a közlekedés átalakításra, a honoráriumokra. Mikus például akkoriban felfoghatatlan összegnek számító tiszteletdíjat  - 200 ezer forintot -  kapott. 

A tér rendezésével kapcsolatos leggroteszkebb vita a Dózsa György úti villamosvágányok megszüntetése körül zajlott. A több ülésben, mintegy másfél évig rágott témában mindenki felszólalt, akár értett a közlekedésszervezéshez, akár nem, illetve főleg utóbbiak exponálták magukat. 1950-ben a 23-s villamos érintett pályaszakaszát felújították, és a vasúti felüljárót megmagasították. Ennek ellenére a párt központi vezetősége esztétikai okokra hivatkozva kezdte szorgalmazni a villamosvonal eltüntetését, mondván a vezetéktartó oszlopok zavarnák a Sztálin szobor környezetének egységes látványát. Budapest, a közlekedési minisztérium és egyéb hivatalos szervek szakemberei a nagy forgalmú vonal megtartása mellett érveltek mindhiába, a 23-s 1952. október 26-án tette meg utolsó útját a Dózsa György úton.

Éljen Május 1!

A Felvonulási tér kialakítása számos előre át nem gondolt nehézségbe ütközött. Időjárási viszontagságok, anyaghiány és építőipari kapacitás-hiány miatt végül a teljes befejezés 1953-ra tolódott. 

 A szobor avatóünnepségét 1951. december 16-án 80 ezres kivezényelt tömeg jelenlétében megtartották, annak dacára, hogy a tribünt díszítő domborművek még nem voltak készen.  A beszédet Révai József a korabeli kultúrpolitika főideológusa tartotta, a napilapok emelkedett hangon írtak a budapesti dolgozók „örömünnepéről”. 

A Csizma-tér, fortepan.hu

 A monumentális alkotás aztán nem sokáig díszelgett a téren. 1956-ban a felkelők nem kis nehézségek árán ledöntötték, és a mai Blaha Lujza térig vonszolták, ahol darabjaira törték. A talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak. A humorban bővelkedő pesti aszfaltnyelv ezért egy ideig Csizma-térként hívta a kommunista ideológia legfontosabb szimbolikus terét. A párt romjain újjáalakuló MSZMP-nek aztán nem kevés fejtörést okozott, hogy miként tüntesse el a sztálini személyi kultusz maradványait. Végül csak egy szerényebb méretű tribün felállítására került sor, ahonnan a pártvezetők az április 4-i díszszemléket és a május 1-jei felvonulókat köszönthették. A Kádár-éra konszolidálódásával a tér egyre veszített kiemelt jelentőségéből, és a politikai szimbolika terepét a városrendezési koncepciókat nélkülöző ötletelés vette át. Terveztek ide Nemzeti Színházat, Forma1-s pályát, de ezek nem - jobban mondva: nem itt -  valósultak meg. Ma a hajdani szobor helyén az 56-s emlékmű áll, bár ennek is bizonytalan a jövője a tervezett Múzeumi Negyed miatt.

Így építkeztünk mi - anno 1896

Az Ezredéves Kiállítás közeledtével újra felszínre került a tömegközlekedés megannyi gondja a világvárosi címre pályázó Budapesten. Azt tudták a városatyák, hogy tömegek igyekszenek majd elérni a belvárosból a Városligetet, de hogy hogyan, arra nem nagyon volt ötletük. 

A Sugárút az Operánál

Bár a főváros gyönyörű Sugárútja 1876-ra elkészült, az esztétikai kívánalmakon szigorúan őrködő Fővárosi Közmunkatanács nem engedte a kötöttpályás közlekedés kiépítését. Féltették a fakocka burkolatot, és csúnyának találták az úton végigfutó vaspályát. Az omnibusz közlekedés pedig nem tudta orvosolni a problémákat, zsúfolt volt, tömegek utaztatására alkalmatlan. A mentő ötlet Balázs Mórtól, a Budapesti Villamos Városi Vasút elnökétől származott: a közlekedést a föld alatt kell megoldani. Mivel a fővárosi törvényhatóságot sikerült meggyőzni a nagy tervnek, az elvi építési engedélyt - egy kikötéssel - 1894. nyarán meg is kapták. A kikötés az volt, hogy a kiállítás nyitóünnepségére, 1896. május 2-ra a földalattinak üzembe kell állnia.

A födém tartószerkezete

A kivitelezés ezután rohamtempóban indult. A kész terveket a Siemens cég szállíította, a munkások kiemelt bérezést kaptak, igaz hétvégén is dolgozni kellett. Munkába állítottak korszerű kotrógépet, villamos üzemű betonkeverőt, elektromos szivattyút is. A munkagödrök kiásását több ponton - az Eötvös utcánál, a Rippl Rónai utcánál - egyszerre kezdték. A földmunkák után a dúcolás következett, és októberre már álltak az Oetl vasöntöde oszlopai, amelyek a födémet voltak hívatva tartani. A beton minőségére annyira ügyeltek, hogy a Mérnök Egylet külön, e célra egy vizsgálóállomást létesített az Aréna - ma Dózsa György úton. Az Oktogonnál húzódó nagykörúti főgyűjtőcsatorna komoly fejtörést okozott a munkálatokat vezető Vojtek Ödönnek. A tanács nem engedte megbontani a csatornát, így végül egy bravúros mérnöki megoldással a pályát fölötte vezették el. 

A munkagödör

A földalatti teljes hossza a Gizella (ma Vörösmarty) tértől a Széchényi fürdőig - itt volt a végállomás- 3688, 76 méter, az állomások átlag 380 méterenként követik egymást. A Hősök tere után felszínen haladt mintegy 480 métert. (A pálya felett átívelő hajdani gyalogos átjáró, a vasbeton szerkezetű Wünsch-híd még ma is megvan a tó partján.)

A Millenniumi Emlékmű mögött a felszínen folytatta útját

A Wünsch híd a az Állatkerttel szemben

A korabeli biztosítóberendezések is világszínvonalúak voltak - szintén a Siemens termékei. Automata fényjelző biztosította, hogy a kocsik állomásnyi távolságban kövessék egymást, és hogy a vezető pontosan tartsa a sebességet. A motorkocsikat a Schlick cégtől rendelték, amely pontosan szállította (vesd össze Alstom) a díszesen kivitelezett vonatokat (mahagóni burkolat, fenyő ablakkeret...). A megállók lejáratai gyönyörű pavilonok voltak, szecessziós stílusban, a peronok csempéit pedig a pécsi Zsolnay külön erre a célra készítette.

Siemens motorkocsi

A szecessziós lejáró

Még két csoda: az építkezés határidőre elkészült, a költségkeretet pedig egyetlen petákkal se lépték túl.

Ezek után nem meglepő, hogy őfelsége I. Ferenc József 1896. május 8-án, büszkeségtől dagadó kebellel szállt fel a Gizella téri végállomáson, hogy mintegy 8 perc alatt megtegye  útját a városligeti végállomásig. Ott az üdvözlésére felsorakozott városi elöljárók és miniszterek előtt pedig kegyesen kinyilvánította:  hozzájárul, hogy a kontinens első földalatti vasútja e naptól felséges nevét viselje.

A belső kiképzés

Baloldali közlekedés szabályai szerint építették, 1973-ig így járt

Laci 9 éves

A kép szereplőiről mindössze annyit tudunk,  hogy a Laci nevű kisfiú 9 éves, és a kép 1907-ben készült.

Sokkal többet árul el a kartonra ragasztott papír gyorsfénykép hátoldala, melyen Helfgott Sámuel hirdeti kissé fellengzősen "Szecesszió" névre keresztelt városligeti műtermét.
De ki is volt Helfgott bácsi, a Liget legendás alakja?

1854-ben született, majd ő is mint megannyi vállalkozó szellem az Újvilágban próbált szerencsét. Amerikából 1883-ban települt haza, Állatkerti út 9. szám alatti üzlete cégtáblájára egy időben a Helfgott Sam nevet festette. Kezdetben ferrotípiákat (előre gyártott ónozott acéllemezekre rögzített gyorsfénykép) készített, később áttért a papír gyorsfényképre. A vállalkozás olyan szépen jövedelmezett, hogy később a belvárosban, a régi Városháza épületében is nyitott boltot. Az 1896-s Millenniumi Kiállítás idején neves fényképészek szövetkezetet alapítottak, és a Városliget területén egyes fotóművészeti szolgáltatásokra kizárólagos jogot szereztek. Helfgott gyorsfényképeszeti szolgáltatását azonban még ők sem tudták korlátozni, így a műterem az ünnepségek alatt is zavartalanul üzemelt. Egy vasárnap délutáni "lizsézésnek" kihagyhatatlan programja volt a családi vagy baráti körben készült fotó, amelyet azonnal haza lehetett vinni a jól sikerült kirándulás emlékéül. Mivel ezek a képek viszonylag olcsók voltak, cselédlányok és szabadságos bakák éppúgy betértek Helfgott bácsihoz, mint a középosztálybeli családok vagy a  vidékről Szent Istvánkor a fővárosba ránduló kisbirtokosok.
A tulajdonos legendás alakja volt a századelő Városligetének. Tekintélyét egyrészt szaktudása, másrészt termetes alakja alapozta meg. A ligeti legendárium szerint nem volt olyan "bicskás legény", akit puszta kézzel ne tudott volna ártalmatlanítani. A Mutatványosok Egyesületének majdnem haláláig elnöke volt. Több fényképet készített Molnár Ferencről, aki a Liliom írása közben naponta kijárt Helfgott műtermébe, hogy a Városliget jellegzetes figuráit tanulmányozza.

Szép Ernő a Lila akácban megörökítette a Városliget halhatatlan fényképészének alakját:
"Azután csináltattunk gyorsfényképet Helfgott Sámuelnél, Manci egy hintalovon ül, én tartom a hintaló zabláját. Még most is megvan a kép."

1925-ben bekövetkezett halála után még üzemelt néhány évig a műterem, Helfgott Sámuel utóda néven. 1929-ben készült egyik leghíresebb képük,  melyen József Attila, Szántó Judit és baráti társaságuk pózol a városligeti gyorsfényképeszetben.

Bal szélen József Attila, ül Szántó Judit