Így építkeztünk mi - anno 1896

Az Ezredéves Kiállítás közeledtével újra felszínre került a tömegközlekedés megannyi gondja a világvárosi címre pályázó Budapesten. Azt tudták a városatyák, hogy tömegek igyekszenek majd elérni a belvárosból a Városligetet, de hogy hogyan, arra nem nagyon volt ötletük. 

A Sugárút az Operánál

Bár a főváros gyönyörű Sugárútja 1876-ra elkészült, az esztétikai kívánalmakon szigorúan őrködő Fővárosi Közmunkatanács nem engedte a kötöttpályás közlekedés kiépítését. Féltették a fakocka burkolatot, és csúnyának találták az úton végigfutó vaspályát. Az omnibusz közlekedés pedig nem tudta orvosolni a problémákat, zsúfolt volt, tömegek utaztatására alkalmatlan. A mentő ötlet Balázs Mórtól, a Budapesti Villamos Városi Vasút elnökétől származott: a közlekedést a föld alatt kell megoldani. Mivel a fővárosi törvényhatóságot sikerült meggyőzni a nagy tervnek, az elvi építési engedélyt - egy kikötéssel - 1894. nyarán meg is kapták. A kikötés az volt, hogy a kiállítás nyitóünnepségére, 1896. május 2-ra a földalattinak üzembe kell állnia.

A födém tartószerkezete

A kivitelezés ezután rohamtempóban indult. A kész terveket a Siemens cég szállíította, a munkások kiemelt bérezést kaptak, igaz hétvégén is dolgozni kellett. Munkába állítottak korszerű kotrógépet, villamos üzemű betonkeverőt, elektromos szivattyút is. A munkagödrök kiásását több ponton - az Eötvös utcánál, a Rippl Rónai utcánál - egyszerre kezdték. A földmunkák után a dúcolás következett, és októberre már álltak az Oetl vasöntöde oszlopai, amelyek a födémet voltak hívatva tartani. A beton minőségére annyira ügyeltek, hogy a Mérnök Egylet külön, e célra egy vizsgálóállomást létesített az Aréna - ma Dózsa György úton. Az Oktogonnál húzódó nagykörúti főgyűjtőcsatorna komoly fejtörést okozott a munkálatokat vezető Vojtek Ödönnek. A tanács nem engedte megbontani a csatornát, így végül egy bravúros mérnöki megoldással a pályát fölötte vezették el. 

A munkagödör

A földalatti teljes hossza a Gizella (ma Vörösmarty) tértől a Széchényi fürdőig - itt volt a végállomás- 3688, 76 méter, az állomások átlag 380 méterenként követik egymást. A Hősök tere után felszínen haladt mintegy 480 métert. (A pálya felett átívelő hajdani gyalogos átjáró, a vasbeton szerkezetű Wünsch-híd még ma is megvan a tó partján.)

A Millenniumi Emlékmű mögött a felszínen folytatta útját

A Wünsch híd a az Állatkerttel szemben

A korabeli biztosítóberendezések is világszínvonalúak voltak - szintén a Siemens termékei. Automata fényjelző biztosította, hogy a kocsik állomásnyi távolságban kövessék egymást, és hogy a vezető pontosan tartsa a sebességet. A motorkocsikat a Schlick cégtől rendelték, amely pontosan szállította (vesd össze Alstom) a díszesen kivitelezett vonatokat (mahagóni burkolat, fenyő ablakkeret...). A megállók lejáratai gyönyörű pavilonok voltak, szecessziós stílusban, a peronok csempéit pedig a pécsi Zsolnay külön erre a célra készítette.

Siemens motorkocsi

A szecessziós lejáró

Még két csoda: az építkezés határidőre elkészült, a költségkeretet pedig egyetlen petákkal se lépték túl.

Ezek után nem meglepő, hogy őfelsége I. Ferenc József 1896. május 8-án, büszkeségtől dagadó kebellel szállt fel a Gizella téri végállomáson, hogy mintegy 8 perc alatt megtegye  útját a városligeti végállomásig. Ott az üdvözlésére felsorakozott városi elöljárók és miniszterek előtt pedig kegyesen kinyilvánította:  hozzájárul, hogy a kontinens első földalatti vasútja e naptól felséges nevét viselje.

A belső kiképzés

Baloldali közlekedés szabályai szerint építették, 1973-ig így járt

Jó karban lévő vadállatokat keresünk!

1945 őszén jelent meg a fenti hirdetés a napilapokban. A főváros sokat szenvedett lakossága viccnek gondolhatta, pedig korántsem volt az. Az Állatkert próbált így talpra állni Budapest kegyetlenül hosszú ostroma után. Nádler Herbert az intézmény nagynevű igazgatója szomorúan konstatálta a Világosság című napilapban, hogy a hirdetésre nem érkeztek felajánlások, a ketrecek üresen maradtak. Pedig az ostrom előtt még mintegy 4000 állat lakóhelye volt a világ egyik legszebb, műemléki állatkertje. Az első világháborút többé-kevésbé szerencsésen átvészelő állatállomány a második nagy világégéskor szinte kiheverhetetlen pusztítást szenvedett el. 1944 szeptemberéig még úgy-ahogy mentek a dolgok, bár az állatok élelmezése és az ápolószemélyzet frontra vezénylése komoly nehézségeket okozott az intézmény működésében. A kifutók előtti szabad földbe krumplit, hagymát, káposztát ültettek, hogy a takarmány hiányt enyhítsék. 44 szeptember 14-én azonban bekövetkezett a legrosszabb: közvetlen bombatalálat érte a kertet. A légnyomásban számos állat mellett teljesen megsemmisült a Pálmaház. 

Elpusztult a livistona pálma, Ferenc József 1912-s adománya

 A kitört üvegablakokon beáramló hideg éjszakai levegő néhány nap alatt elpusztította a trópusi növényeket és a melegkedvelő hüllőket. A dolgozók mindent megtettek a közvetlen károk elhárítására, így decemberig még elláthatták a gondjaikra bízott állatokat. December közepén azonban megkezdődtek a szőnyegbombázások. A stratégiai szempontból rendkívül kedvezőtlen helyen (vasútvonal mellett) fekvő Állatkert ekkor semmisült meg szinte teljes egészében. A Duna hidak felrobbantása és a folyamatos légicsapások miatt már a személyzet sem tudott bejárni, ezért az állatok felügyelet nélkül maradtak. Légnyomás végzett a kert veterán elefántjával, Sziámmal, aki még Ferenc József adományaként érkezett a fővárosba, és szintén így pusztult egy vemhes zsiráf és borja. 

Sziám a látogatók kedvence volt

A nagyragadozókat egyszerűen agyonlőtték, így próbálva megelőzni, hogy kiszabadulva kárt tegyenek a lakosságban. A tengeri halon élő fókák és pingvinek pedig éhen haltak. A védett fajnak számító európai bölények valószínűleg valamelyik pesti fekete–húspiacon végezték, de jutott a kiéhezett lakosság és katonaság kondérjaiba a szarvasokból, őzekből, antilopokból, víziszárnyasokból, sőt zebrákból is. A világégést mindössze 15 egyed élte túl, ebből néhányan nem az Állatkert falai között. 3 pónilovat egy fuvarozó vállalatnál találtak meg a gondozók, 2 majom egy környéki villába került házikedvenc státuszban, egy papagáj a Teleki térre szegődött jövendőmondónak, egy teve pedig földműves lett (konkrétan befogták az eke szarva elé) Örkényben. 

Örkényben szántott a teve

Ami valóban csodaszámba ment: az öttagú vízilócsalád sértetlenül vészelte át a háborút. A budapesti vízilovak jellemzően hosszú életére és jó szaporodóképességére elegendő érvet szolgáltatott az idők során a Széchenyi fürdő gyógyvizével táplált medencéjük élettanilag jótékony hatása, de hogy a szőnyegbombázás ellen milyen védelmet nyújthatott a hévíz, arra magunk sem tudunk elfogadható magyarázatot. 

A nagy túlélők, a vízilovak

Az üresen tátongó kifutók között 45 nyarán szabadtéri hangversenyeket, majd egy terménykiállítást is rendeztek. Az Állatkert azonban kilátástalan helyzetben volt: állami támogatást nem kaptak, hiszen a lerombolt ország újjáépítési céljai között az Állatkert nem szerepelt kiemelt helyen. Állatbeszerzésekre gondolni sem lehetett, az amúgy is drága mulatság, de etetni sem tudták volna az egzotikus fajokat. Felmerült, hogy a romokon, adományokból „egy nagy magyar állatkertet” (semmi élcre ne tessenek gondolni: Magyarországon őshonos állatokról van szó) építenek, de az is, hogy a városligeti terület helyén egy gyógyszállót húznak fel, az Állatkertet pedig elköltöztetik Budára. Végül az intézmény maradt a régi helyén, és a semmiből néhány év alatt talpra állt. De ezt majd egy másik bejegyzésben ...

Ugrás a Ligetben

A Városliget az elmúlt századokban számos különleges produkciónak – látványosságnak adott otthont. Ilyen kuriózumnak számított az 1800-as évek elején az első pesti ejtőernyős ugrás, melynek „hőse” egy francia, bizonyos André Jacques Garnerin volt.  Garnerin a francia forradalomban a Konvent politikai biztosaként az akkoriban létrehozott légi egység beosztottja volt. Léghajóból távcsővel figyelte az angol csapatok mozgását, ám egy alkalommal léghajóját lelőtték, ő pedig angol fogságba esett. Az angolok később átadták az osztrákoknak, így került Garnerin Magyarországra, ahol a budai várbörtönben raboskodott. Hősünk a szökés reményében ejtőernyő barkácsolással múlatta a rabság lassan hömpölygő óráit. Ágyneműkből, padlódeszkából egy kezdetleges szerkezetet eszkábált, ám egy fatális véletlen során lelepleződött. Történt, hogy a szomszédos cella egyik lakója beleőrült a fogságba, szűnni nem akaró ordibálására pedig lépett az őrszemélyzet: a rabot elszállították, a szomszédos cellákat pedig átkutatták. Így találták meg Garnerinnél az ágy alá rejtett ejtőernyőt. Meglepő módon a francia egy eléggé lapos sztorival kidumálta magát: azt bizonygatta, hogy esze ágában sincs szökni, csupán unaloműzésként kisebb tárgyak kidobálásával üti el az időt.  Garnerin 1795-ben klasszikus fogolycsere egyezmény során szabadult: a Mária  Terézia Sarolta hercegnőért átadott francia tisztek egyikeként került szabadlábra.   

Garnerin szenzációs produkcióját hirdető plakát

Hazatérve minden erejét ejtőernyője tökéletesítésére fordította. 1797. október 22-én próbálta ki magát először. Egy hőlégballon segítségével emelkedett a magasba, melyhez hozzá volt erősítve egy nyitott ejtőernyő és maga Garnerin. Mikor elérte a kívánt magasságot, egyszerűen elvágta a tartó kötelet és ejtőernyőjével a földre ereszkedett. Persze ez csak első hallásra tűnik egyszerűnek. Mivel ez még egy igen kezdetleges, zárt ernyő volt, ezért a szerkezet leszállás közben borzalmasan imbolygott. Később egy csillagász, Jerome Lalande tanácsai nyomán az ernyő közepébe nyílást vágtak, így csökkent a kilengések nagysága.

Nem sokkal ezután Garnerin és lánya, Elisa - akiben egyébként a világ első női ejtőernyősét tisztelhetjük - fantasztikus mutatványukkal európai bemutató körútra indultak. E turné során kerültek Pestre, ahol a Városligetben ezrek nézték szájtátva lélegzetelállító mutatványukat.

A Garnerin által szerkesztett ejtőernyő

Hadikórház a Műcsarnokban

Mire a levelek lehullanak, itthon lesztek - győztesen.

Ígérte Vilmos császár a frontra induló német katonáknak 1914 késő nyarán, de nem így lett. 

"Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam"

Mindenesetre a mozgósítás idején hatalmas lelkesedés és honfiúi (meg honleányi)  buzgalom szállta meg  a   Monarchia mindkét fővárosát.

Karácsony a fronton

 Budapesten a lelkes tömeg az Oktogonon hömpölygött, nemzetiszín zászlók búcsúztatták a hadba indulókat, miközben az újságok belső oldalait ellepték a háborúban  nélkülözhetetlen cikkek  hirdetései („Szanitéc” tetűpor és kenőcs, páncélszeg talpvédő bakancsra…) és a jótékony célú felajánlások. Utóbbi komplett mozgalommá fejlődött a háború alatt, a borbélyok ingyen borotválták a frontra indulókat, az Állatkertet belépőjegy nélkül látogathatták a sebesültek, az arisztokrácia pedig hadikórház és utógondozó szanatórium céljaira engedte át kastélyait, kúriáit. 

A Műcsarnok Klösz György fotóján

 

Gróf Andrássy Gyula, a korábbi belügyminiszter már 1914 augusztusában felajánlotta az általa elnökölt Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kezelésében lévő Műcsarnok összes termeit hadikórház céljára. 400 ágyat helyeztek el az épületben, további 40 ágy a Szépművészeti Múzeumba, 80 pedig a Korcsolyacsarnokba került.  A berendezés korszerű, a higiénia minden követelményét kielégítő volt. A sebesülteket 5 fős orvosi stáb látta el ( parancsnok dr. Glaser Marcel sebész főorvos, dr. Bodon Károly királyi főtanácsos,  osztályos föorvosok dr. Thaly Lóránd, a Bethesda kórház fôorvosa, dr. Drexler Dezsö nyug. ezredorvos és dr. Szántó Manó) továbbá számtalan hivatásos és önkéntes ápolónő sürgölködött körülöttük. Budapest lakosságának túláradó gondoskodására mi sem jellemzőbb, mint hogy a nagy mennyiségben becsempészett ételt, bort és cigarettát az orvosoknak kellett elkobozni a lábadozóktól. 

A Műcsarnok szoborterme hadikórháznak berendezve

Bár a cél nemes volt, a Műcsarnok épülete nem bizonyult alkalmasnak sebesültek elhelyezésére. Üvegteteje miatt a nyári forróság kibírhatatlan volt, ezért azt több rétegben fehérre meszelték. Az esőzések hatására keletkező meszes víz aztán utat tört magának, és  vigasztalanul csordogált a szebb napokat látott épület falain. 1918-ban a nehéz gazdasági helyzetbe került Társulat csak hitelből tudta fedezni a helyreállítást.

A műtőben

 A háború a Műcsarnok előre meghirdetett  programját is gyökerestül felforgatta. A  ’14 októberére tervezett nagy Benczúr kiállítást, melynek előkészületei már gőzerővel folytak, le kellett mondani, majd a szokásos évi Téli tárlatot is. A Képzőművészeti Társulat egy segélyalapot hozott létre, mely a nehéz helyzetbe került művészeket volt hivatva segíteni. A háború alatt kiállításaikat és aukcióikat a Szépművészeti Múzeum előcsarnokában tartották. 1918 decemberében vehették újra birtokba az épületet, de az öröm nem sokáig tartott. A proletárhatalom 1919 júniusában a Műcsarnokot államosította, és itt rendezte meg a köztulajdonba vett (értsd a magántulajdonosoktól elrekvirált) műkincsek kiállítását.

Sebesültek a Műcsarnokban 1915-ben

Laci 9 éves

A kép szereplőiről mindössze annyit tudunk,  hogy a Laci nevű kisfiú 9 éves, és a kép 1907-ben készült.

Sokkal többet árul el a kartonra ragasztott papír gyorsfénykép hátoldala, melyen Helfgott Sámuel hirdeti kissé fellengzősen "Szecesszió" névre keresztelt városligeti műtermét.
De ki is volt Helfgott bácsi, a Liget legendás alakja?

1854-ben született, majd ő is mint megannyi vállalkozó szellem az Újvilágban próbált szerencsét. Amerikából 1883-ban települt haza, Állatkerti út 9. szám alatti üzlete cégtáblájára egy időben a Helfgott Sam nevet festette. Kezdetben ferrotípiákat (előre gyártott ónozott acéllemezekre rögzített gyorsfénykép) készített, később áttért a papír gyorsfényképre. A vállalkozás olyan szépen jövedelmezett, hogy később a belvárosban, a régi Városháza épületében is nyitott boltot. Az 1896-s Millenniumi Kiállítás idején neves fényképészek szövetkezetet alapítottak, és a Városliget területén egyes fotóművészeti szolgáltatásokra kizárólagos jogot szereztek. Helfgott gyorsfényképeszeti szolgáltatását azonban még ők sem tudták korlátozni, így a műterem az ünnepségek alatt is zavartalanul üzemelt. Egy vasárnap délutáni "lizsézésnek" kihagyhatatlan programja volt a családi vagy baráti körben készült fotó, amelyet azonnal haza lehetett vinni a jól sikerült kirándulás emlékéül. Mivel ezek a képek viszonylag olcsók voltak, cselédlányok és szabadságos bakák éppúgy betértek Helfgott bácsihoz, mint a középosztálybeli családok vagy a  vidékről Szent Istvánkor a fővárosba ránduló kisbirtokosok.
A tulajdonos legendás alakja volt a századelő Városligetének. Tekintélyét egyrészt szaktudása, másrészt termetes alakja alapozta meg. A ligeti legendárium szerint nem volt olyan "bicskás legény", akit puszta kézzel ne tudott volna ártalmatlanítani. A Mutatványosok Egyesületének majdnem haláláig elnöke volt. Több fényképet készített Molnár Ferencről, aki a Liliom írása közben naponta kijárt Helfgott műtermébe, hogy a Városliget jellegzetes figuráit tanulmányozza.

Szép Ernő a Lila akácban megörökítette a Városliget halhatatlan fényképészének alakját:
"Azután csináltattunk gyorsfényképet Helfgott Sámuelnél, Manci egy hintalovon ül, én tartom a hintaló zabláját. Még most is megvan a kép."

1925-ben bekövetkezett halála után még üzemelt néhány évig a műterem, Helfgott Sámuel utóda néven. 1929-ben készült egyik leghíresebb képük,  melyen József Attila, Szántó Judit és baráti társaságuk pózol a városligeti gyorsfényképeszetben.

Bal szélen József Attila, ül Szántó Judit